72. William Shakespeare: LXXII szonett

Hogy a világ ne kérdje szüntelen:
Mi érdemem volt arra, hogy szeress
Még holtan is, felejts el, kedvesem,
Hisz úgy sincs bennem semmi érdemes.
Hogy kegyes hazugsággal valamit
Emelj, azt kéne, hogy tetézve rakd
Rám, halottra, a kevés díszt, amit
A fukar igazság önként megad.
Hogy ne lássék hamisnak hű szíved
Amiatt, hogy szeretve túldicsér,
Földeljék el velem a nevemet,
S akkor szégyen egyikünket sem ér.
Mert szégyen rám, amit versbe szedek,
S rád, hogy silány művemet is szereted.