Ahogy a napok rövidülnek

Ahogy a napok rövidülnek,
Úgy érzem, mintha köd borulna rám,
Ahogy az éjjelek lehűlnek,
Mind gyakrabban jut eszembe anyám.

Mit oly sokszor elhalasztottam
Elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár.
Jóvá tenném mit mulasztottam,
De nem lehet, mert Ő már messze jár.

Ó mennyi mindent nem tettem meg!
Még nem késő, te még megteheted
Megőszülve is maradj gyermek,
Mondd meg neki mennyire szereted.

Két keze érted dolgozott csak.
Mindennél jobban szeretett.
Az éjjelt is nappallá téve,
Óvott téged és vezetett
Míg lehetett, míg lehetett.

Amit akkor elfelejtettél
Talán még jóvá teheted.
Hát menj, rohanj és simogasd meg
A téged védő két kezet
Amíg lehet, amíg lehet.

S ha olykor nagyon elfáradtál
Ő hozta vissza kedvedet
Ő tanított beszélni téged
Nyitogatta a szemedet.
Mert szeretett, úgy szeretett.

Most vár valahol megfáradtan
Nem kér sokat csak keveset
Hát szaladj hozzá, mondj egy jó szót
Egy vigasztaló kedveset
Tán még lehet, tán még lehet.

A szíve érted dobogott csak,
Amíg belebetegedett,
De Ő titkolta nem mutatta,
Nem mondta el; hogy szenvedett
Csak mosolygott és nevetett.

 Bárhol is vagy, hát fordulj vissza,
Az ember másként nem tehet
És csókold meg amíg nem késő
Azt az áldott édes szívet
Ha még lehet, ha még lehet.

                                   (Kibédi Ervin